Nagyon szeretek ajándékot adni. Gyerekként még el sem tudtam volna képzelni, hogy mennyire jó is ez. Örömet szerezni, látni, hogy a másik örül annak, amit kap. Ha jó az ajándék.
Sokszor törtem a fejem ezen. A plüssállatok és a díszdobozos csokoládék ideje éppúgy lejárt, mint egy üveg márkás italé. Persze néha lehet ezt is, de minden alkalomra olyan elcsépeltnek tűnik.
A férjem, szerelmem 30. születésnapjára készültem. Gondolkodóba estem, mit adhatnék neki ajándékba? Abban biztos voltam, hogy annak nagyon örül majd, ha egy jól szervezett meglepetésbulin a legkedvesebb ismerősei felköszönthetik. De ennél többre vágytam, hiszen elég kerek ez a 30 ahhoz, hogy emlékezetessé tegyem.
Valami nagyon ütőset szerettem volna, valami olyat, amire én is vágynék. Ami nem mindennapi.
Szerencsém volt, vagy csak jó helyre billentek a gondolataim, nem tudom.
Ami a lényeg, hogy a születésnapjával egyidőben az olaszországi Velencében éppen a karnevált tartották.
Nekem sem kellett több, kerestem egy megbízható utazási irodát, elfogadható árakkal, és lefoglaltam egy non-stop utat kettőnknek.
Szerettem volna ennél hosszabbra nyújtani az utazást, de anyagi kereteim kötve voltak. Gondoltam azért ez is több mint a semmi. Egy hosszú munkanap után Olaszországba indulni? Ugye nem hangzik rosszul?
Szerveznem kellett. Mivel én is dolgoztam – és szerencsémre előbb végeztem, mint ő – ráadásul később is indultam, reggel összeraktam a ruháinkat, és mindenféle kiegészítőt, szendvicset, fogkefét, innivalót és bevittem a munkahelyemre.
Már az elején megtetszett az ötletem az egyik barátnőmnek is, ezért úgy döntött, hogy párjával együtt velünk tartanak. Ezzel máris egyszerűbb lett a helyzet, a táskát az esti induláshoz majd ők hozzák az indulás helyszínére, a Felvonulási térre. Nekem Felvonulási tér, még akkor is, ha hivatalosan már nem így hívják.
Ezzel egy probléma letudva. De hogyan fogom elintézni azt, hogy ne jöjjön haza, ne gyanakodjon?
Újabb barátunk sietett segítségemre, akivel beadagoltuk egy közös program lehetőségét. Munka után menjünk el a Városligetbe egy kis termálfürdőzésre, nincs is annál jobb, mint a mínuszokban hóesést nézni a forróvízű medencéből.
A sztori bejött, elhitte, jó ötletnek tartotta. Ott találkoztunk, a fürdő bejáratánál.
Innen megint nehezebb lett a helyzet, mert bemenni nem fogunk és a busz is hamarosan indul. A táskahordozó barátnőmről és annak párjáról nem is beszélve, akik ekkor már ott vártak ránk a hidegben.
Jobb tippem nem volt, mondtam, hogy sétáljunk még egyet, mielőtt bemegyünk.
Itt már gyanakodni kezdett. Ki ne tette volna? De abban biztos vagyok, hogy arra nem számított, ami ezután következett.
Szépen lassan – gyanakvó kérdések záporának közepette – elindultunk a tér felé, ahol a busz már járó motorral várta az utasok beszállását.
A buszok láttán talán már sejtette, hogy mi történik, de akkor ez már nem volt baj. Bemutattam neki a barátnőmet, akinek a kezében ott volt a tévedhetetlenül saját utazótáskánk, majd ezután átnyújtottam neki a jegyeket és az utazási biztosítást.
A gyanakvó arcból egyik pillanatról a másikra meglepett és boldog mosoly lett. Átölelt, majd lelkesen pakolta fel a buszra a táskáinkat.
Elfoglaltuk a helyünket, átnyújtottam neki a programtervet is, amit az ott töltött időre gyűjtöttem össze, majd koccintottunk egyet az előttünk álló közös program tiszteletére.
Ez a koccintás az egész utat végigkísérte, hiszen kávé helyett is azt a bizonyos gyógynövényekből készült alkoholos italt fogyasztottuk, biztosítva ezzel a fáradtság okozta alvás késleltetését.
A hajnali órákban érkeztünk Velencébe, ahol még fáradtan is örömmel hömpölyögtünk az ünneplő tömeggel. Fotózkodtunk a maskarás emberekkel, élveztük az együtt töltött időt…
…én pedig élveztem az arcán azt a fáradt, de őszinte mosolyt, amit ezzel az ajándékkal okozhattam.
A gyógynövényes italt pedig azóta is „a kávé” néven tartjuk számon.
